József Attila – Mama című verse a magyar irodalom egyik legszemélyesebb hangvételű költeménye, amelyben a költő gyermekkori emlékein keresztül állít emléket édesanyjának, Pőcze Borbálának. A vers egyszerre idézi fel a gyermekkor meghitt és fájdalmas pillanatait, miközben a felnőtté vált költő felismeri anyja áldozatvállalásának jelentőségét. Az alkotás formai egyszerűsége mély érzelmi tartalmat hordoz, amelyben a bűntudat, a szeretet és a hiányérzet egyaránt megjelenik.
A vers keletkezési háttere és életrajzi vonatkozások
A vers 1934-ben keletkezett, abban az évben, amikor József Attila eljutott a gyermekkorát meghatározó emlékek költői feldolgozásának csúcspontjára. József Attila korán elvesztette édesanyját, aki hosszú betegeskedés után halt meg, amikor a költő még csak tizennégy éves volt. Ez a tragédia mély nyomot hagyott benne, számos későbbi művében is központi téma maradt az anyahiány, az elvesztett gyermeki biztonság utáni vágyakozás.
A Mama című vers ebből a személyes élményből táplálkozik, de túlmutat az egyéni sorson: a gyermek és anya kapcsolatának egyetemes értelmezését is kínálja. Az emlékezés során József Attila nemcsak saját gyermeki viselkedését értékeli újra, hanem anyja fáradhatatlan munkájának jelentőségét is felismeri.
A vers tartalmi elemzése
A gyermeki nézőpont és az emlékezés
A vers nyitó sorai egy meghatározó emléket idéznek fel:
„Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.”
A költő visszatekint gyermekkori önmagára, amikor még „őszinte ember volt”, vagyis amikor még nem értette az élet nehézségeit, csak ösztönösen vágyott az anyai figyelemre. Az emlékezés során azonban megjelenik a felnőtt én tudatossága is, amely az idő múlásával átértékeli a múlt történéseit. A vers narrátora már nem csupán visszaemlékezik, hanem bűntudattal, megbánással gondol arra, hogyan követelt figyelmet, miközben nem érzékelte anyja leterheltségét.
A padlás motívuma és a vágyott közelség
A padlás a versben különös jelentőséggel bír. A kisfiú számára a padlás a titokzatos tér, ahová anyja mindig felment dolgozni, míg ő maga távol maradt:
„Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.”
Ez a kérés a gyermek részéről a fizikai közelség iránti vágy kifejezése, amely azonban nem teljesül. A padlás így egyben elérhetetlen világ, az anya munkájának szimbóluma, ahol a gyermek nem kaphat helyet. Az ismétlődő mozdulatok, az anya csendes tevékenysége kontrasztban áll a gyermek dacos, figyelmet követelő viselkedésével.
A ruhák motívuma és az anyai áldozat
A költemény egyik legszebb képe az anya által teregetett ruhák leírása:
„s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.”
A ruhák szinte élőlényként jelennek meg, amelyek fényesen, suhogva szállnak, mintha az anya fáradságos munkája is egyfajta szentséget öltene. Ez a kép a gyermek szemszögéből érzékelt varázslat, miközben a felnőtt költő már az áldozatot ismeri fel benne. Az anya némán végzett munkája mögött ott van a csendes odaadás, amely nem kér semmit cserébe, csak ad.
A bűntudat és az anyai nagyság felismerése
A vers záró strófája a költő bűntudatának és az anyai nagyság elismerésének megindító megfogalmazása:
„Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –”
A felnőtt én felismeri, hogy gyermekként nem értette meg anyja nagyságát, és már késő jóvátenni mindazt, amit akkor elmulasztott. A költő ezzel szembesíti magát az idő múlásának könyörtelenségével, az elmulasztott lehetőségek fájdalmával. A „szürke haja lebben az égen” képben az anya már szinte istenné emelkedik, aki az „ég vizében kékítőt old”, vagyis a mindennapi cselekvések révén vált halhatatlanná a költő emlékezetében.
A vers formai és stilisztikai elemzése
A vers szerkezete és ritmikája
A Mama négy versszakból áll, mindegyik négysoros, szabályos keresztrímmel (aabb). A sorok hossza viszonylag egyenletes, az egyszerű, könnyed ritmus a gyermekkor világának naivitását idézi meg. A vers dallamossága hozzájárul az emlékezés líraiságához, miközben a sorvégi rímek természetessé teszik a szöveg áramlását.
Képek és szimbólumok
A költemény gazdag vizuális képekben: a nyikorgó kosár, a fényesen suhogó ruhák, a szürke haj és az ég vizébe oldott kékítő mind a gyermek szemével látott világ elemei. Ezek a képek egyszerre konkrétak és szimbolikusak. A kosár és a ruhák a mindennapi élet terheit idézik, míg az ég és a kékítő a transzcendencia, az anyai szeretet halhatatlanságának szimbólumai.
Nyelvezet és stílus
József Attila nyelvezete ebben a versben egyszerű, közérthető, szinte népköltészeti hatásokat idéz. A személyes vallomás hangja őszinte, szívhez szóló, amelyben az érzelmek kifejezése természetes módon jelenik meg. A vers stílusa mentes minden pátosztól, mégis mély érzelmi töltéssel rendelkezik, amely az olvasóban is könnyen rezonanciát kelt.
Összegzés
József Attila – Mama című verse a magyar irodalom egyik legszebb anyaversének tekinthető, amelyben a költő a gyermeki emlékezésen keresztül idézi fel édesanyja alakját. A vers egyszerre személyes vallomás és egyetemes üzenet az anyai szeretet nagyságáról, az áldozatvállalás csendes erejéről. Az alkotás formailag is harmonikus, képei gazdagok, nyelvezete egyszerű, de mélyen érzelmes. A költő önmaga felé irányuló kritikája, a bűntudat, valamint az anya nagyságának felismerése teszik ezt a verset időtállóvá és minden korosztály számára átélhetővé.
Vers
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
