Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,De elkisérjen egész a síromba. Álljon előmbe izzó, forró nyárban:„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.” Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,Csak a szivébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk:Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:Borúljon…
Törjön százegyszer százszor – tört varázs:Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,Ha hitted, hogy még mindig tartalakS hitted, hogy kell még elbocsáttatás.Százszor – sujtottan dobom, ím, felédFeledésemnek gazdag úr – palástját.Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,Alázásodért, nem tudom, miért,Szóval már téged, csak téged sajnállak. Milyen régen és titkosan így…
Föl-földobott kő, földedre hullva,Kicsi országom, újra meg újraHazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba,Szédül, elbúsong s lehull a porba,Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet,Magyar vágyakkal, melyek elülnekS fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban,Nagy hűtlenségben, szerelmes gondbanSzomorúan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,Kicsi országom, példás alakbanTe orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék,Százszor földobnál, én…
Sem utódja, sem boldog őse,Sem rokona, sem ismerőseNem vagyok senkinek,Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség,Észak-fok, titok, idegenség,Lidérces, messze fény,Lidérces, messze fény. De, jaj, nem tudok így maradni,Szeretném magam megmutatni,Hogy látva lássanak,Hogy látva lássanak. Ezért minden: önkinzás, ének:Szeretném, hogyha szeretnénekS lennék valakié,Lennék valakié.
Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet. Világok pusztulásánŐsi vad, kit rettenetŰz, érkeztem meg hozzádS várok riadtan veled. Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddigMaradok meg még neked,De a kezedet fogomS őrizem a szemedet.
Húsvéti készülődés van.Kél a világ, zöldell az ág.Minden áldott teremtésbenHúsvéti zsongás, húsvéti báj.Olyan én is lennék,mint a Mások,húsvét hajnalánKélő, zöldellő, ébredőÁldott, szentelő mámorban.
I. Harang csendül,Ének zendül,Messze zsong a hálaénekAz én kedves kis falumbanKarácsonykorMagába száll minden lélek. Minden emberSzeretettelBorul földre imádkozni,Az én kedves kis falumbanA MessiásBoldogságot szokott hozni. A templombaHosszú sorba’Indulnak el ifjak, vének,Az én kedves kis falumbanHálát adnakA magasság Istenének. Mintha itt lennA nagy IstenSzent kegyelme súgna, szállna,Az én kedves kis falumbanMinden szívbenCsak szeretet lakik máma. II….
Be kén’ jól rendezni Vácot,Odazárni Bonifácot,Szerváciust és Pongrácot…Mert az már szörnyü és galád,Hogy mit művel e szép család…Megszégyenít májust, tavaszt,Fület és lábat megfagyaszt…Összejött egy sokadalom,Hogy halljon egy kis térzenét– Melyről már túl sok a dalom –S pár perc és rebbent szerteszét…Riporterünk is visszatért,– Nos, tartottak künn térzenét?– Igen – szólt kurtán, fagyosan.– A banda játszott…
Párisba tegnap beszökött az Ősz.Szent Mihály útján suhant nesztelen,Kánikulában, halk lombok alattS találkozott velem. Ballagtam éppen a Szajna feléS égtek lelkemben kis rőzse-dalok:Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,Arról, hogy meghalok. Elért az Ősz és súgott valamit,Szent Mihály útja beleremegett,Züm, züm: röpködtek végig az utonTréfás falevelek. Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt beléS Párisból az Ősz kacagva…
A láthatatlan ember Gárdonyi Géza egyik legismertebb történelmi regénye, amely először 1902-ben jelent meg. A mű a magyar történelem egy izgalmas korszakába, a honfoglalás korába kalauzolja el az olvasót. A regény főszereplője Zéta, aki a kalandozó magyarok szolgálatában áll, de élete során számos fordulaton megy keresztül. A történet nem csupán kalandregény, hanem egyben szellemi fejlődésregény,…