Láttalak a multkor,Mosolyogva néztél,Éppen úgy, mint akkor,Mikor megigéztél.Vérpiros ajkaidMosolyogni kezdtek;Olyan bájos voltál,Mint mikor azt sugtad:„Édesem, szeretlek!” Láttalak a multkor,Mosolyogva néztél,Gyönyörű vagy most is,De meg nem igéztél. Vérpiros ajkaidMosolyogni kezdtek;Olyan bájos voltál,Mint mikor hazudtadEzt a szót: „Szeretlek!”
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,Kínoz a fény és kínoz a harmat,Téged akarlak, eljöttem érted,Több kínra vágyom: téged akarlak. Lángod lobogjon izzva, fehéren,Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,Te vagy a kínom, gyehennám nékem,Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak. Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,Adj kínt nekem, a megéhezettnek:Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Van az életben egy-egy pillanat,Erősnek hisszük szerfelett magunkat.Lelkünk repül, száll, magával ragad,Bús aggodalmak mindhiába húznak.Csalóka álmok léghajójánA vihar szépen fellegekbe tüntet,Míg lenn a földön kárörvendő,Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. Van az életben egy-egy pillanat,Hogy nem várunk már semmit a világtól,Leroskadunk bánat terhe alatt,Szívünk mindenkit megátkozva vádol.Míg porba hullva megsiratjuk,Mi porba döntött – sok keserü álmunk,Nincs egy…
Add nekem a te szemeidet,Hogy vénülő arcomba ássam,Hogy én magam pompásnak lássam. Add nekem a te szemeidet,Kék látásod, mely mindig épít,Mindig irgalmaz, mindig szépít. Add nekem a te szemeidet,Amelyek ölnek, égnek, vágynak,Amelyek engem szépnek látnak. Add nekem a te szemeidet.Magam szeretem, ha szeretlekS irigye vagyok a szemednek.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,De elkisérjen egész a síromba. Álljon előmbe izzó, forró nyárban:„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.” Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,Csak a szivébe láthassak be néha. Ha vad viharban átkozódva állunk:Együtt roskadjon, törjön össze lábunk. Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk. Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:Borúljon…
Törjön százegyszer százszor – tört varázs:Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,Ha hitted, hogy még mindig tartalakS hitted, hogy kell még elbocsáttatás.Százszor – sujtottan dobom, ím, felédFeledésemnek gazdag úr – palástját.Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,Alázásodért, nem tudom, miért,Szóval már téged, csak téged sajnállak. Milyen régen és titkosan így…
Föl-földobott kő, földedre hullva,Kicsi országom, újra meg újraHazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba,Szédül, elbúsong s lehull a porba,Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet,Magyar vágyakkal, melyek elülnekS fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban,Nagy hűtlenségben, szerelmes gondbanSzomorúan magyar. Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,Kicsi országom, példás alakbanTe orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék,Százszor földobnál, én…
Sem utódja, sem boldog őse,Sem rokona, sem ismerőseNem vagyok senkinek,Nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség,Észak-fok, titok, idegenség,Lidérces, messze fény,Lidérces, messze fény. De, jaj, nem tudok így maradni,Szeretném magam megmutatni,Hogy látva lássanak,Hogy látva lássanak. Ezért minden: önkinzás, ének:Szeretném, hogyha szeretnénekS lennék valakié,Lennék valakié.
Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet. Világok pusztulásánŐsi vad, kit rettenetŰz, érkeztem meg hozzádS várok riadtan veled. Már vénülő kezemmelFogom meg a kezedet,Már vénülő szememmelŐrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddigMaradok meg még neked,De a kezedet fogomS őrizem a szemedet.
Húsvéti készülődés van.Kél a világ, zöldell az ág.Minden áldott teremtésbenHúsvéti zsongás, húsvéti báj.Olyan én is lennék,mint a Mások,húsvét hajnalánKélő, zöldellő, ébredőÁldott, szentelő mámorban.